2017. október 15., vasárnap

Óbányai geotóposkodás

Rendhagyó módon - az utóbbi hónapok túrázási szokásait nézve - tegnap csak egy könnyed, kellemes sétát tettem a többiekkel az Óbányai-völgyben és környékén. Aki nem hallott még róla, létezik egy Geotóp Napok elnevezésű rendezvény, melyet az országban ugyanazon a napon, több helyszínen tartanak meg, bevezetendő a lelkes érdeklődőket a hely földtörténeti múltjába. Erre a Mecsek e kedvelt völgye igencsak alkalmas, így nem is csoda, hogy sokan eljöttek nézni, látni, hallani és érteni.


Óbánya közepén gyülekeztünk késő reggel, hogy a Duna-Dráva Nemzeti Park és a Magyar Földtani Védegylet Egyesület képviselőinek bevezetője és tájékoztatója után nekivágjunk a Kisújbányáig vezető útnak. Hosszú, laza sorban indultunk meg nyugatnak, a pisztrángos tavak felé, amelyek után hamarosan meg is álltunk az első állomáson, az ösvény mellett, a falból kikandikáló sziklatömbnél. Kalauzunk rövid, frappáns előadást tartott az óbányai mészmárga kialakulásáról, geológiai jelentőségéről, aztán már mentünk is tovább. Nem rohantunk, volt idő meg-megállni, fényképezni, nagyokat szippantani a friss, őszi levegőből - két mondat között -, és rácsodálkozni a sárguló leveleken táncoló napfényre.


A következő megálló a Csepegő-szikla előtt késztette megtorpanásra a csapatot. A patak mellett hallhattunk néhány szót az egykori, az Öreg-patakon létesült malmokról, újabb kőzetet ismertünk meg (óbányai mészkő), és miután mindenki kipózolta magát a vízesések mellett-előtt, tovább kapaszkodtunk az egyre vastagodó avarral borított ösvényen.

A Csepegő-szikla morcosan sötétlett a patak túlpartján - nem is csoda, hiszen - ahogy vezetőnk is említette - alig maradt rajta és körülötte valami az egykori gazdag növényvilágból. Néhány kisebb gímpáfrány csüngött fölötte a falon, a moharéteg is megfogyatkozott. A hozzám közelebbi sziklákon megörökítettem egy májmoha-telepet, mielőbb az is eltűnik az idő sodrában...


A Ferde-vízesést nem kell bemutatni azoknak, akik akár csak egyszer is jártak az Óbányai-völgyben. Most a belehullott levelek színesítették a környezetét, amiken elidőzhetett a szem, míg a fonyászói mészkő kialakulásáról és jellegzetességeiről hallgathattunk kiselőadást. Dani - a kalauzunk - szétkalapácsolt a kedvünkért egy kisebb követ, hogy kiszagolhassuk, valóban kovaszaga van-e. (Az ősemberek közelebbi tapasztalatokról is be tudtak volna számolni...)

Nem kellett messzire mennünk a következő megállóig - a Bodzás-forrásnál nem csak hasznos tudnivalókat kaptunk, hanem - aki akart - ihatott is a friss vízből, mely vékonyan csordogált a kifolyóból. Nem ittam, helyette inkább kis rákokat keresgéltem a patakban - annyira kicsik voltak, hogy majdhogynem nagyító kellett hozzájuk. Azért sikerült felfedeznem egyet-kettőt, amint a köves aljzaton iszkoltak ide-oda, de lefotózni nem tudtam őket. Helyettük a vízbe pottyant fahasábon tenyésző gombákat kaptam lencsevégre.


Egy újabb patakon való átkelés után már be is értünk Kisújbányára. Itt sem először jártunk, őszi égbolt sem először borult fölénk a szépen karbantartott házak között. A "központban" álltunk meg, hogy átismételjük, milyen kőzetekkel is ismerkedtünk meg az út során, majd megköszönve túravezetőink munkáját, elváltunk a csoporttól. Nem akartunk ugyanarra visszamenni Óbányára, de mielőtt nekivágtunk volna a déli ösvénynek, tettünk egy kis kitérőt a Klumpás konyha felé - persze felfelé haladva -, ahol elköltöttünk némi ebédet.

Az emésztésre fordított energia nem bágyasztott el annyira minket, hogy ne tudtunk volna megmászni egy kisebb dombot, nem sokkal az után, hogy Kisújbánya keleti végénél letértünk a kék négyzet jelzésre. Szemünket a színesedő erdőn legeltettük, mely félkaréjban vette körbe az út menti legelőket, lábunkkal pedig a korábban megismert mészkövön tapostunk fel, egészen a Somos-hegy oldalába. 

Innen - egy újabb emelkedő leküzdése után - kényelmes utunk volt az Ötös-úti kunyhóig. Hol balról, hol jobbról szegélyezte az ösvényt szakadék, festői meredélyekkel zuhanva le a mélybe. Szerencsére mi nem zuhantunk sehová - széles, kijárt szekérút vezetett tova, néhol kissé összeszűkülve, de mindenhol jól járhatóan.


A kunyhó után letértünk az északkeletre tartó zöld kereszt jelzésre, hogy a Döngölt-árok mentén érjünk el Óbánya alá. De mielőtt begyalogoltunk volna a faluba, ismét felfelé kapaszkodtunk néhány métert - szerettünk volna kilátni a völgyre a nem meglepő módon Óbányai-kilátónak nevezett műtárgyról.

Nagy volt itt a forgalom - mint az Óbányai-völgyben is egész nap, egyébként -, alig fértünk a kilátóra a sok nézelődőtől. Azért sikerült megszemlélni az őszülő erdők szegélyezte falut, nem hagytuk ki a csoportkép készítését sem, aztán lekászálódtunk a keskeny lépcsőfokokon. Az utolsó akadályt a villanypásztor jelentette, mellyel elkerítették a közutat, de szerencsére az előttünk járók leakasztották a vezetéket a kapuról, és átmehettünk rajta a faluközpont felé.


A busz már várt, rövid tollászkodás után be is szálltunk, és a hasznosan és kellemesen töltött nap érzetében megnyugodva útnak eredtünk hazafelé...

Köszönet a programért a szervezőknek és a túravezetőknek!

(Fotóalbum az albumos helyen - katt a linkre!)

3 megjegyzés: